Herbert és Heléna

avagy kémiaórai mese a kovalens kötés magyarázatára.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hidrogénatom, Herbert. De nem volt boldog, mert csak egy elektronja volt, és ő kettőt szeretett volna. Elindult hát, hogy szerezzen még egyet.

Ahogy ment, mendegélt, találkozott egy másik hidrogénatommal, Helénával, aki szintén boldogtalan volt, mert neki is csak egy elektronja volt. Leültek egy fa alá beszélgetni. Egyszer csak megszólalt Herbert:

-Heléna, milyen szép rózsaszín elektronod van neked! Odaadod, hogy megnézhessem?

Heléna odaadta neki. Herbert pedig örült, hogy már két elektronja van, és el akart futni. De Heléna se volt rest, elkapta a karját és visszavette az elektronját. Kisvártatva megszólalt:

-Herbert! Megnézhetném közelebbről az elektronod? Olyan szép kék!

És Herbert mit sem sejtve odaadta. Erre persze Heléna fogta magát, és el akart futni, hogy végre boldog legyen a két elektronnal. De Herbert visszahúzta, és elvette az elektronját. Erre Heléna nekiesett, és visszavette, Herbert utánakapott, és megmentette a szép kék elektronját. Egymásra vetették magukat, és verekedni kezdtek az elektronokért. Mivel két hidrogén atomról van szó, ugyanolyan erősek voltak, egyik sem tudta legyőzni a másikat. Kicsit kifáradva ültek vissza a fa alá. Heléna vérbeli lányként szempilláit rebegtetve nézett Herbertre.

-Na, add oda egy kicsit az elektronod!

Herbert ismét készségesen átnyújtotta a maga kis kék elektronját, de amint megérezte hiányát, azonnal vissza is vette. Majd megszólalt:

-Szép Heléna, az előbb én adtam oda az elektronomat. Most kérlek szépen, add oda te a tiedet egy pillanatra. Heléna szíve megesett Herberten és átadta neki az elektronját. De Herbert csak kis ideig lehetett boldog, mert Heléna visszakövetelte a sajátját. Sőt, megint elkérte egy kis időre Herbert kék színű elektronját. És ez így ment napokon, sőt heteken keresztül. Azóta is ott ülnek a fa alatt és ide-oda adogatják az elektronokat, mert ha csak egy kis időre is, de boldogok lehetnek.